Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban című szovjet–olasz filmvígjáték tulajdonképpen kényszerűségből született, mivel Dino De Laurentiis producernek egy korábbi koprodukció miatt tartozása volt a Moszfilm felé, amelyet egy újabb közös filmmel kívánt kiegyenlíteni. A szovjet elvtársak Eldar Rjazanov olasz vonatkozású forgatókönyvét javasolták megvalósításra, De Laurentiis azonban a szkript egyetlen jó ötletének az élő oroszlán szerepeltetését tartotta. Új forgatókönyvet kért, melynek megírásába Castellano és Pipolo személyében tapasztalt olasz szakemberek is bekapcsolódtak. A takarékos producer szerette volna minél jobban lefaragni a költségeket, ezért a szovjetek által kért népszerű, de drága olasz sztárok helyett a másodvonal művészeiből válogatott. Tartott attól is, hogy az olaszországi forgatáshoz a szükségesnél jóval nagyobb létszámú szovjet stáb érkezne a dekadens Nyugatra, így ragaszkodott ahhoz, hogy az itáliai jeleneteket egy kisebb stáb vegye fel Franco Prosperi rendező irányításával. Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban Nyugaton lényegében megbukott: a producer saját zsugorisága áldozatául esett, mert általános vélemény szerint annyi jó ötlet, vicces és lélegzetelállító kaland látható a filmben, hogy a szovjetek által eredetileg kért sztárokkal a koprodukció akár világsikert is arathatott volna. Mindenesetre a vasfüggöny mögött a közönség lelkesen fogadta a filmet. Magyarországon 1975. november 6-án mutatták be a Szovjet Filmek Fesztiválja keretében, a Vörös kányafa, A hazáért harcoltak és a Front szárnyak nélkül társaságában. Jelen sorok írója is ekkor látta először. A sok hamisan patetikus, sablonos, sótlan és karót nyelt szovjet film után határozottan üde színfoltot jelentett lazaságával, könnyed – ha nem is mindig emelkedett – humorával, egyes esetekben még a korabeli nyugati filmgyártásban is unikumnak számító, látványos jeleneteivel. Az olasz színészek közül ekkor figyeltem fel Ninetto Davolira: viccesen lökött, kétbalkezes figurának láttam, egyáltalán nem olyan erőltetetten bárgyúnak, mint egynémely kollégáját más olasz vígjátékokban. Pár év múlva meglepődve láttam viszont Pier Paolo Pasolini Dekameronjában, hiszen akkoriban még semmit sem tudtam kettőjük művészi és magánéleti kapcsolatának hátteréről. A koprodukcióra visszatérve, igazi nosztalgikus élmény volt hosszú évek után újra látni az olaszok hihetetlen leningrádi kalandjait, és utánajárni a film forgatási kulisszatitkainak, melyekkel remélhetően most olvasóim is szívesen megismerkednek.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!
Hálás köszönetem Tolve barátomnak, aki számos érdekes információval járult hozzá az ötvenéves jubileumra készült bővített változat megszületéséhez.
A cselekmény
Egy mentőautó szirénázva száguld Róma utcáin. A sietség oka, hogy iskolába kell vinni az egyik mentőápoló, Antonio Lo Mazzo gyerekeit. A pajkos lurkókat apjuk megszidja, amiért előző nap meggyújtották a tanító néni alatt a széket. A portás bácsi kedvesen érdeklődik a gyerekektől a kapuban, hogy vajon ma is hoztak-e magukkal benzint. Lo Mazzo terebélyes felesége azzal gyanúsítja az urát, hogy esténként valójában nem túlórázni szokott, hanem megcsalja őt egy csinos nővérkével vagy doktornővel. A családi idillnek a másik mentős, Giuseppe – mellesleg Antonio sógora – vet véget egy sürgős hírrel: haladéktalanul kórházba kell szállítani egy idős nőt. A zsúfolt intézményben még a folyosó is tele van betegekkel. A mentők végül egy törött lábú férfi mellé fektetik az asszonyt. Azzal nyugtatják szegény nénit, hogy semmi baja, kilencven évig fog élni, ám kiderül, hogy a beteg hölgy már kilencvenkét éves. Rövidesen megérkezik unokája, a csinos Olga. A haldokló öregasszony elárulja neki, hogy nagy örökség vár rá, ő ugyanis nagyon gazdag. Évtizedekkel korábban, a 1917-es forradalom idején menekült el Oroszországból, de előtte Szentpétervárott elrejtette a családi ékszereket egy oroszlán alatt. Ekkor már mindenki az öregasszony szavait lesi: az orvos, a két mentős, az állapotos feleségéhez látogatóba érkezett maffiózó és az idős nő kényszerű ágyszomszédja, a törött lábú férfi. A néni még átadja a kincsekhez vezető kulcsot az unokájának, majd kileheli a lelkét. Persze mindenki badarságnak minősíti, amit hallott, de azért a Moszkvába tartó következő repülőgépen már valamennyien ott vannak. Ezzel kezdetét veszi a veszélyes kalandokkal tarkított fergeteges kincsvadászat…
Megszállott kincskeresők (balról jobbra: Alighiero Noschese, Andrej Mironov, Antonia Santilli, Ninetto Davoli és Tano Cimarosa)
A forgatókönyv és a szereposztás
Az 1960-as évek végén több nagyszabású szovjet–olasz koprodukciós film készült, melyeket a magyar mozik is bemutattak. Mihail Kalatozov A jégsziget foglyai (1969), Vittorio De Sica Napraforgó (1970) és Szergej Bondarcsuk Waterloo (1970) című alkotásai annak idején a hazai közönség körében is nagy sikert arattak, nyugati fogadtatásuk viszont meglehetősen langyos volt. A Waterloo producere, Dino De Laurentiis abban állapodott meg a szovjet partnerrel, a Moszfilmmel, hogy egy újabb közös filmmel egyenlíti ki fennálló tartozásait. A szovjet fél Eldar Rjazanov és Emil Braginszkij Spagetti orosz módra (Спагетти по-русски) című forgatókönyvét ajánlotta, melyet a szerzők már 1970-ben benyújtottak elfogadásra, de akkor még nem jártak szerencsével. De Laurentiisnek sem tetszett a szkript, de az élő oroszlánt jó ötletnek tartotta. Az volt a kívánsága, hogy a szerzőpáros írjon egy teljesen új forgatókönyvet, meghagyva az oroszlános jelenetet. Rjazanov akkoriban látta Stanley Kramer Bolond, bolond világ (1963) című filmjét, és átvette belőle a kincskeresés motívumát, amely egyébként a hatvanas-kora hetvenes évek több népszerű filmjében is felbukkant. A sztoriba építette egy utasszállító repülőgép leszállását egy autósztrádán, amivel A szicíliaiak klánja (1969, Henri Verneuil) című klasszikus francia bűnügyi filmre akart utalni, míg a benzinkút felrobbantásának lassított jelenetével Michelangelo Antonioni vitatott drámája, a Zabriskie Point (1970) hasonló képsorát, a luxusvilla felrobbantását parodizálta.
Olga (Antonia Santilli) a Vaszilij Blazsennij-székesegyház közelében
Hogy került Giuseppe (Ninetto Davoli) a lámpaoszlopra?
A szkriptírásban szempont volt az is, hogy Moszkva és Leningrád (a mai Szentpétervár) számos nevezetessége megjelenjen a filmben, mint például a Vörös tér, a Rosszija szálló, a Vaszilij Blazsennij-székesegyház vagy a Nyevszkij proszpekt. A GUM áruházban játszódó jelenethez az orosz illetékesek kifejezetten ragaszkodtak, hogy ily módon is cáfolják a Szovjetunióban uralkodó áruhiányról elterjedt nyugati híreszteléseket. De Laurentiis kívánságára a forgatókönyvírásba az olaszok is bekapcsolódtak Castellano és Pipolo személyében, akiknek a nevéhez számos, a maga idejében népszerű, bár nem igazán nagyigényű komédia kapcsolódik. Állítólag amikor Rjazanov meglátta a mindkét koprodukciós partner által elfogadott végleges forgatókönyvet, a rengeteg veszélyes jelenet miatt megjegyezte, hogy cseppet sem irigyli azt a kollégáját, akinek ebből filmet kell rendeznie. Végül neki kellett vállalnia ezt a feladatot is, noha korábban nem rendezett még hasonló filmet. A Goszkino vezetői ugyanis nyomást gyakoroltak rá, mire Rjazanov beadta a derekát. A korabeli szovjet diktatórikus vezetési módszerek ismeretében a „nyomásgyakorlás” valószínűleg azt jelentette, hogy a direktor értésére adták: ha tovább akadékoskodik, lesheti, mikor engedélyezik majd az újabb forgatókönyveit.
Andrej, az idegenvezető valójában nem az, akinek mondja magát (Andrej Mironov)
Okulva a Waterloo (és a többi olasz–szovjet koprodukció) anyagi bukásából, De Laurentiis igyekezett minél jobban lefaragni a költségeket. Ragaszkodott ahhoz, hogy az Olaszországban játszódó jeleneteket a népes orosz stáb helyett egy kisebb olasz forgatócsoport vegye fel Franco Prosperi irányításával. Anyagi megfontolásokból elutasította azt is, hogy a film olyan, a Szovjetunióban is rendkívül népszerű olasz sztárokkal készüljön el, mint Alberto Sordi, Sophia Loren, Marcello Mastroianni és Claudia Cardinale. Eldar Rjazanov elsősorban Vittorio Gassmant szerette volna megkapni, de kérését figyelmen kívül hagyták. A direktor később elmondta, merőben új és meghökkentő tapasztalat volt számára, hogy a színészeit nem ő, hanem a producer választotta ki. De Laurentiis a sztárok helyett inkább a karakterszínészek között keresgélt, akik a vasfüggöny mögött jószerivel ismeretlenek voltak. Az erotikus produkciókkal feltűnt Antonia Santilli filmes karrierje például épphogy csak elkezdődött (elsőként az akkor még kiskorú Ornella Mutit helyettesítette egy 1970-es film meztelen jeleneteiben), és ezzel az olasz–szovjet koprodukcióval véget is ért. Eleinte ugyan semmi kifogása nem volt a vetkőzés ellen, idővel viszont megelégelte, hogy filmjeinek többségében ennél többet nem is várnak tőle. De Laurentiis a Rjazanov-filmmel párhuzamosan szerepet ajánlott neki Al Pacino oldalán a Serpico (1973, Sidney Lumet) című bűnügyi drámában is: Antonia a koprodukciót választotta, és ezt soha nem bánta meg. Élvezte a három hónapig tartó forgatást, az orosz városokat és tájakat, látta a „fehér éjszakák”-at, és persze gyönyörködött az Ermitázs szépségeiben és gazdag műkincsgyűjteményében. Rjazanovnak olyannyira megtetszett a színésznő, hogy saját felelősségére leforgatta vele azt a jelenetet, amelyben Antonia félmeztelenül is látható néhány pillanatra egy szállodai szobában. A szigorú orosz cenzoroknak a szájuk is tátva maradt ekkora alkotói önállóság láttán, de végül megkegyelmeztek Santilli melleinek, és nem vágták ki a szovjet változatból sem. Maga Antonia évekkel később azt állította, hogy már előre eldöntötte, hogy ez lesz az utolsó filmje, és nem akart vetkőzni benne, ezért Rjazanov állítólag dublőrrel forgatta le ezt a képsort. Santilli szerint a rendező eredetileg egy zuhanyjelenetet akart volna, végül félhomályban felvett topless lett belőle.
Rosario Agrò a repülőtéren értesül arról, hogy már megint lánya született (Tano Cimarosa és Alighiero Noschese)
Ninetto Davoli elsősorban Pier Paolo Pasolini filmjeinek köszönhetően vált nemzetközileg ismertté, ezeket azonban a szocialista országokban egyáltalán nem vagy csak szűk körben forgalmazták. Alighiero Noschese és Tano Cimarosa (eredeti neve: Gaetano Cisco) neve és arca ugyan nem volt ismeretlen Kelet-Európában sem, de nem tartoztak a legnépszerűbb nyugati művészek közé. Az olasz művészek nehezen viselték az orosz konyhát – két évvel később A kék madár (1976) kényes gyomrú amerikai sztárjai meg is betegedtek az orosz koszttól –, sőt Noschese egyenesen azt állította Antoniának, akivel nagyon jól kijött, hogy valósággal éhezik a nem megfelelő étkeztetés miatt. Noschese kiváló hangutánzó és karikírozó képességeinek köszönhetően a hetvenes években ért pályája csúcsára. Sajnos idővel elhatalmasodott rajta a depresszió, és 1979-ben egy római klinikán agyonlőtte magát. Tano Cimarosa oly sokszor játszott maffiózókat, hogy egy anekdota szerint maga a maffia is kifejezte neki elismerését, hogy hozzájárult a szervezet legendájának építéséhez. Az egyébként rokonszenves, de szerénynek nem mondható szicíliai színész tapintatos őrmesterként megemlítette Antoniának, hogy bezzeg tíz éve ő még Gina Lollobrigidával forgatott, most meg itt van Santillivel az Isten háta mögött, a Szovjetunióban. A cirill betűket nem ismerő Cimarosa akaratlanul is elszórakoztatta a partnereit, amikor megkérdezte, hogy az oroszok az állatkertben mi a fenéért azt írták ki, hogy 300, ahelyett hogy ZOO. (Az orosz nyelvben a nagy Z betű a nyugati 3-as számjeggyel egyezik meg.) A takarékos Dino De Laurentiis egyébként a saját csapdájába esett, mert Nyugaton a film éppen az üzletileg kevésbé vonzó szereposztás miatt bukott meg. Az egyik amerikai forgalmazócég, a Paramount szerint a koprodukció az eredetileg tervezett rangos közreműködőkkel nagy nemzetközi siker lehetett volna. Mindazonáltal jómagam vitába szállnék ezzel a feltevéssel, hiszen a szóban forgó sztárok közül hárman játszottak a korábban már emlegetett koprodukciókban – Cardinale A jégsziget foglyaiban Peter Finch és Sean Connery partnereként, Loren és Mastroianni pedig a Napraforgóban –, melyek a közreműködésük ellenére is Nyugaton megbuktak. Orosz részről két színész kapott fontos szerepet Rjazanov opuszában: a fiatalon elhunyt Andrej Mironov (1941–1987) játszotta az idegenvezetőnek álcázott orosz nyomozót, Jevgenyij Jevsztignyejev pedig a begipszelt lábú olasz kincskeresőt.
Kényszerleszállás a minszki autópályán
A forgatás
Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban forgatása 1973. május 14-én kezdődött Moszkvában. A gyors munkatempóra jellemző, hogy két hónap alatt felvették a film kb. kilenctizedét. Ez azért rekordidő, mert a történetben elég sok látványos és veszélyes epizód van, melyek biztonságos előkészítése meglehetősen időigényes. Az ilyesfajta képsorok egyébként a korabeli szovjet filmekre egyáltalán nem voltak jellemzők, és a nyugati kalandfilmek közül is csak a nagy költségvetésűek engedhettek meg maguknak hasonló jeleneteket. A Tu–134-es repülő kényszerleszállását az autósztrádán az Uljanovszk Vosztocsnij repülőtér kifutópályáján vették fel. Hagyományos autópályán ugyanis nem lehetett volna leforgatni ezt a jelenetet, mert a landoláskor fellépő ütéserő miatt a beton- vagy aszfaltburkolatnak legalább 70-80 centisnek kell lennie, és ennek a feltételnek a Szovjetunióban csak a kifutópályák feleltek meg. A Polgári Légiközlekedési Minisztérium illetékesei kategorikusan elutasították a forgatási engedély kiadását. Igazságtalanság lenne azonban pusztán a merev orosz bürokráciát látni mindebben, hiszen a jelenet – melyben autók suhannak el a landoló repülőgép óriási kerekei között – valóban elég veszélyes volt. Az uljanovszki repülőiskola vezetője, Ivan Antonovics Tarascsan először egyetértett az elutasító határozattal, végül mégis figyelmen kívül hagyta azt, mert felülkerekedett benne a kalandvágy, hogy olyasmit hajtson végre, amire addig nem volt példa. Józanságát mindenesetre megőrizte, és ragaszkodott ahhoz, hogy sem a gépen, sem az autókban ne legyenek utasok. A jelenetet összesen hatszor vették fel: Tarascsan és a segédpilóták minden esetben kifogástalanul hajtották végre a landolást, és a sofőrök is pontosan követték a szigorú biztonsági előírásokat.
Látványos és veszélyes jelenetek tarkítják a filmet
Andrej megpróbál szót érteni az oroszlánnal (Andrej Mironov)
Az autós üldözési jelenetek többsége egy olasz kaszkadőr és autóversenyző, Sergio Mioni (1931–1987) nevéhez kapcsolódik. A vagány Antonia Santilli számára kissé szokatlan volt, hogy ezúttal neki van dublőrje a motoros jelenetben, hiszen korábban néhány filmben ő helyettesített másokat. Szovjet kaszkadőrökkel vették fel azt a képsort, amelyben egy Moszkvics és egy Zsiguli üldözés közben úgy beszennyeződik sárral, hogy sofőrjeik „vakon” kergetik egymást. A takarékoskodó olasz fél csupán az autók esetében volt valamelyest nagyvonalú: öt Zsigulit és öt Moszkvicsot vásárolt a forgatás céljaira, valamint egy Fiat–124-est és egy Fiat–1100-ast. A felrobbantott benzinkutat Mihail Bogdanov díszlet- és látványtervező tervezte, akit 1968-ban Oscar-díjra is jelöltek a Háború és béke Szergej Bondarcsuk-féle filmváltozatának díszleteiért. Rjazanov opusza számára oly ragyogó munkát végzett, hogy egy anekdota szerint a forgatásról mit sem sejtő autósok rendre megálltak a díszletkútnál, hogy ott tankoljanak. A kincskeresés során megsemmisült kőoroszlánok a valóságban nem léteztek. A felhúzott hídnál játszódó jelenetben fiatal cirkuszi artisták helyettesítették a színészeket, kivéve Ninetto Davolit, aki maga hajtotta végre a kaszkadőrfeladatnak minősülő ugrást. Andrej Mironov sem tartott igényt dublőrre, amikor az Astoria szálló hatodik emeletéről egy futószőnyegen ereszkedett le a földre. Ő maga merült le a víz alá az elsüllyedt kincsesládáért is, de ezt a képsort nem a hideg Néva folyón vették fel, hanem a meleg nápolyi öbölben. Még tapasztalt kaszkadőrök szerint is igen nehéz mutatvány volt az, amikor Andrej egy mozgásban lévő tűzoltóautó vízszintesen előretolt létráján tizenegy métert előrekúszott, és az egyik ablakon át bemászott a hősnő által vezetett Zsiguliba. Mironov volt hajlandó elsőként egészen közelről forgatni az élő oroszlánnal: olasz kollégáinak ehhez eleinte nem volt bátorságuk. Bulvárérdekesség, hogy a film forgatása közben, 1973. május 28-án született meg Andrej lánya, Marija Mironova. Az édesanya: Jekatyerina Gradova színésznő. (Mironov 1976-ban elvált Gradovától. A következő évben feleségül vett egy másik színésznőt, Larisza Golubkinát, és örökbe fogadta annak lányát, Marija Golubkinát.)
King, az oroszlán és a kincskeresők kénytelenek voltak helyet cserélni
A filmben látható oroszlánt Kingnek hívták. Gazdája, Lev Berberov idomár, miután elolvasta a szkriptet, kissé elhamarkodottan így nyilatkozott: „Ez a forgatókönyv nagyon rossz. A századrészét sem várja el annak, amire King képes, pedig ő mindent tud!” Az alkotók sértődés helyett a legnagyobb örömmel fogadták az idomár bírálatát, és új jeleneteket írtak, melyek King képességeire épültek. Az állatot egy hónappal a jeleneteinek forgatása előtt a bakui állatkertből Leningrádba szállították, hogy akklimatizálódjon. Forgatáskor azonban kiderült, hogy King meglehetősen lusta, és eleinte esze ágában sem volt elvégezni azokat a mutatványokat, melyeket gazdája közbenjárására a filmesek elvártak tőle. Mindössze napkelte és napnyugta előtt körülbelül 20–30 perccel tudtak vele dolgozni, és az állat csak többszöri próbálkozásra teljesítette azt, amit kívántak tőle. Mindazonáltal a színészek veszedelmet sejtettek az oroszlán nyugalma láttán: azt hitték, lustasága valójában csak álca, és nem mertek a közelébe menni. Andrej Mironov példamutatásának köszönhetően vettek erőt magukon, és ha hinni lehet a forgatási pletykáknak, az első adandó alkalommal szemrehányásokat tettek a producernek a kiállt veszedelmek miatt. A feszített forgatási tempó miatt is rendszeresen panaszkodtak. (Ironikus, hogy Nyugaton korábban az volt a vélekedés, hogy az orosz filmesek túl lassan dolgoznak.) Tegyük hozzá azonban, hogy az olaszok aggodalma az oroszlánt illetően nem volt teljesen alaptalan. King állítólag valóban rátámadt Ninetto Davolira, és megsebezte a hátán – legalábbis az olasz színész ezt állította egy 2013-as orosz tévéműsorban, melyben Andrej Mironovra emlékeztek. King végül a rendezőre gyakorolta a legnagyobb hatást, ugyanis a felmerült nehézségek miatt Rjazanov megfogadta, hogy soha az életben nem forgat még egy olyan filmet, amelyben állat is szerepel.
King, a filmsztár oroszlán sajnos nem érte meg a koprodukció premierjét
Menekülés a Néva folyón a kitartó oroszlán elől
King sajnos nem érte meg az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban bemutatóját, noha a film utólag igen népszerűvé tette. Egyes jelenetek Moszkvában játszódtak, ezért az állatot a fővárosba szállították, és egy ideiglenesen bezárt iskola udvarán helyezték el. 1973. július 25-én egy kutyát sétáltató diák és barátnője járt arra. A kutya beszaladt a lezárt területre, a diák pedig utánamászott a kerítésen. King váratlanul előjött az egyik bokorból, és rátámadt a fiúra. A vele érkezett lány segélykiáltásaira több járókelő is odarohant. Köztük volt egy rendőr is, aki csak annyit látott, hogy egy oroszlán tart a szájában egy fiút. Szolgálati fegyverével azonnal lőtt, és a teljes tárat beleeresztette az állatba. Az egyik golyó az oroszlán szívét érte, és King a helyszínen kimúlt. Mindössze hat évet élt, ami ugyan nem sok egy oroszlán esetében, de az is igaz, hogy születésekor annyira életképtelennek tűnt, hogy el akarták altatni. A kölyköt ettől a sorstól a Berberov házaspár mentette meg a gyerekeik könyörgésére. A megtámadott diák sokkot kapott, és rengeteg vért vesztett. Állítólag olyan rossz állapotban volt, hogy a sofőrt, aki kórházba szállította, mentális zavarokkal szintén napokig kezelni kellett. A sztorihoz kapcsolódó szomorú érdekesség, hogy a Berberov házaspár idővel egy újabb oroszlánnal állt a közönség elé, amelyet az elhunyt állat emlékére King II.-nek neveztek el. Két évvel a családfő, Lev Berberov halála után, 1980-ban az egyre nehezebben kezelhető oroszlán megölte a házaspár egyik fiát, Romant (1966–1980) és megsebesítette az édesanyát, Nyina Berberovát. King II. elődje sorsára jutott: a helyszínre kiérkező rendőrök lelőtték.
Füstbe ment terv (balról jobbra: Andrej Mironov, Ninetto Davoli és Alighiero Noschese)
A film forgatásáról szóló első magyar híradások (Képes Film Híradó, 1973/8) szerint az egyik operatőr az olasz Idelmo Simonelli lett volna. Végül az oroszországi jeleneteket Mihail Bitsz, az olaszországiakat pedig a Budapesten született Pogány Gábor fényképezte, aki a harmincas évek óta élt Itáliában. Carlo Rustichelli zeneszerző a kísérőzene visszatérő motívumaként felhasználta a Zúg a Volga című közismert népdalt is. Választását sokan bakinak tartják, mert az események java Leningrádban zajlik, melyen a Néva, és nem a Volga folyik keresztül. Az oroszországi kalandok azonban a Volga partján épült Moszkvában kezdődnek, és az ismerős dallam már ekkor felcsendül. Valószínű, hogy Rustichelli az „oroszos hangulat” megteremtése érdekében választott egy Keleten és Nyugaton egyaránt jól ismert orosz dalt. Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban először Olaszországban került a közönség elé: 1974. január 31-én tartották a premiert. Mint fentebb szó volt róla, a nagy siker elmaradt, akárcsak a többi nyugat-európai országban. A vasfüggöny mögött viszont más volt a helyzet. A sort természetesen a Szovjetunió nyitotta, ahol 1974. március 18-án mutatták be a koprodukciót. Óriási sikert aratott, az első évben ötvenmillió nézője volt. A kelet-európai közönség is jól fogadta a filmet, beleértve a magyarokat. A film 1975. november 6-án startolt a hazai mozikban, a Szovjet Filmek Fesztiválja egyik bemutatójaként. A szinkronizálásban olyan neves művészek vettek részt, mint Kovács István, Zana József, Halász Judit, Rátonyi Róbert, Suka Sándor, Ungvári László és Somogyvári Rudolf. A magyar változat főcímén azonban Tano Cimarosa neve hibásan szerepel: Tonio Cimarosa.
A 92 éves nagymama elárulja a Leningrádban elrejtett kincs titkát
Így látták ők
„Kedves, mulatságos kalandfilm ez a szovjet–olasz produkció, amely alaptémájában egy kicsit a Tizenkét székre emlékeztet. Itt is kincseket keresnek, nem székbe rejtett kincseket, hanem olyanokat, amelyek egy oroszlán alá vannak rejtve, valahol Leningrádban. Az örökös olasz, s rögtön kéretlen kincskereső társak is csatlakoznak hozzá, amiből a szokványos, de nagyon szórakoztató komédia kerekedik, olyan autós üldözési jelenetekkel, amelyek párjukat ritkítják. És egy bűbájosnak mondható élő oroszlánnal, ha ezzel a »bűbájossal« az oroszlánt meg nem sértjük. A filmet Eldar Rjazanov rendezte és a kevésbé ismert olasz szereplők mellett a nagyon népszerű Andrej Mironov a férfi főszereplő.”
(Bernáth László: „Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban”. In: Esti Hírlap 1975. november 5., 2. o.)
Kicsi a kocsi, de erős (Ninetto Davoli és Antonia Santilli)
„Majd szétfeszíti a lendület és az ötletek sokasága az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban című szovjet–olasz koprodukcióban készült igen színes filmkomédiát. A forrás, amiből a film fergeteges humora táplálkozik, valóban a két ország legsajátabb hagyománya: szovjet részről Ilf és Petrov élesen karakírozó szellemessége, olasz részről a commedia dell’arte bukfencező, borsos bővérűsége szolgáltatja a sziporkázó együttműködés alapjait. Az összekötő és egybeforrasztó kapcsolatot pedig a közös ős: a filmburleszk hatalmas tradíciója teremti meg. […] Ami a legmagávalragadóbb az ügyben: a film pazarlóan gazdag és nagyvonalú gag-rendszere. Fantáziának, bravúrnak, trükknek, technikának fergeteges sebességre kapcsolt parádéja ez a film, kifogyhatatlan nevetésünk közben már-már kedvünk volna csitítólag odaszólni Eldar Rjazanov rendezőnek: egy kicsit finomabban, kecsesebben, kíméletesebben, ha lehet…”
(Sas György: „Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban”. In: Film, Színház, Muzsika 1975/45, 5. o.)
Újabb kincskereső kaland szerveződik (Gigi Ballista, Alighiero Noschese, Ninetto Davoli, Tano Cimarosa és Jevgenyij Jevsztignyejev)
„A harmadik ünnepi filmbemutatót olasz–szovjet koprodukcióban készítették, a rendező Eldar Rjazanov, a címe: Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban. Valóban hihetetlenek a kacagtató bohózat fordulatai, s bár a történet erősen emlékeztet Ilf–Petrov Tizenkét székjének históriájára, modern változatban, mindvégig harsogó derűt kiváltó, feszült játékot kapunk, olasz és szovjet színészek ragyogó alakításaival.”
(név nélkül: „Filmekről”. In: Borsodi Fiatal 1975/10–11, 14. o.)
Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban (Невероятные приключения итальянцев в России / Una matta, matta, matta corsa in Russia, 1974) – szovjet–olasz filmvígjáték. Forgatókönyv: Emil Braginszkij, Eldar Rjazanov, Castellano és Pipolo. Operatőr: Mihail Bitsz és Pogány Gábor. Zene: Carlo Rustichelli. Díszlet: Mihail Bogdanov. Jelmez: Enrico Fiorentini és L. Mocsalina. Vágó: Inessza Brozsovszkaja. Rendező: Eldar Rjazanov és Franco Prosperi. Főszereplők: Andrej Mironov (Andrej Vasziljev), Ninetto Davoli (Giuseppe), Antonia Santilli (Olga), Alighiero Noschese (Antonio Lo Mazzo), Tano Cimarosa (Rosario Agrò), Gigi Ballista (a doktor), Jevgenyij Jevsztignyejev (törött lábú utas), Olga Aroszeva (Andrej édesanyja). Magyarországi bemutató: 1975. november 6.
RÁADÁSGALÉRIA: AZ OLASZ ÉLETÖRÖM MEGTESTESÍTŐI – ANTONIA SANTILLI ÉS NINETTO DAVOLI
Az Olgát alakító Antonia Santilli a hetvenes évek legelején még kiskorú Ornella Muti testdublőreként kezdte filmes karrierjét, és eleinte nem volt kifogása az ellen, hogy vetkőzzön a filmjeiben. Sőt a népszerű férfimagazin, a Playmen ajánlatát is elfogadta, és elsőként az 1971/8. számban mutatta meg a bájait
Első igazi filmje, a Grazie signore p... (1972) stáblistáján Antonia még Irina Ross néven szerepelt. A férfi főszerepet a Fellini-Satyriconból (1969) ismert Hiram Keller játszotta. Santilli nem nagyon jött ki a másik női főszereplővel, Ida Gallival, ámbár a partnernőivel máskor sem volt harmonikus munkakapcsolatban. Renato Savino filmjének jóképű főhőse elutasítja két rámenős nő közeledését, mert nehezen viseli, hogy még mindig dekoratív édesanyja túl gyakran cseréli a partnereit...
Pasolini Dekameron (1971) című alkotásának kiugró anyagi és művészi sikere indította el a középkori miliőben játszódó pikáns filmek irányzatát, melyet általában decamerotico néven emlegetnek. Antonia több ilyen műben is szerepelt, például Giuliano Biagetti Decameroticus (1972) című produkciójában, amely a felszarvazott férjekről mond el öt tanulságos mesét
Antonia legjobb filmje szerintem Fernando Di Leo kiváló trilógiájának záró tétele, A főnök (1973), ámbár maga a művésznő elégedett volt a Buona parte di Paolina (1973, Nello Rossati) című vígjátékával is. Filmjei többségéről és bennük saját színészi munkájáról viszont nincs túl nagy véleménye. Idővel beleunt a tőle elvárt vetkőzőjelenetekbe is. Rjazanov koprodukciója után otthagyta a filmvilágot, beleértve az aktfotózást is. Feleségül ment egy gazdag üzletemberhez, akitől egy fia született. Visszavonulása óta főleg a családjának él, nagyon ritkán fogad újságírót, és maga sem akarja elhinni, hogy több évtizedes filmjeinek köszönhetően immár kultszínésznőként tisztelik még a nálánál jóval fiatalabb filmrajongók is
Az örökké mosolygó Ninetto Davolit Pier Paolo Pasolini fedezte fel, aki 1966-tól szinte minden filmjében szerepet osztott rá. Ninetto számára Az Élet trilógiája jelenti a legnagyobb élményt közös munkáik közül. Nemcsak azért, mert a három film forgatása során a fél világot bejárták, hanem alighanem azért is, mert a trilógia hangvétele áll a legközelebb Davoli életvidám alaptermészetéhez. A középső tételben, a Nyugat-Berlinben Arany Medvét nyert Canterbury mesékben (1972) Ninetto alakította Perkint, aki egyfajta chaplini figura a középkorban. Az irodalmi alapműben Perkin története meglehetősen rövid: Pasolini a barátja kedvéért jelentősen kibővítette ezt a mesét, melynek álomjelenetében a duhaj figura boldogan táncol a falusi lagzin részt vevő meztelen lányokkal
1974-ben a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon a zsűri különdíját nyerte el a trilógia befejező része, Az Ezeregyéjszaka virágai (1974). Ninetto játszotta a csélcsap Azizt, aki az esküvője napján megfeledkezik a menyasszonyáról, mert elbűvöli egy fiatal lány, akit egy ablakban lát meg. Semmivel és senkivel nem törődik azon kívül, hogy hogyan tehetné magáévá az ismeretlen szépséget. Ehhez épp rútul cserben hagyott menyasszonya nyújt segítséget, Aziz azonban drágán fizeti meg fékezhetetlen kéjvágya árát. A megcsalt menyasszonyt alakító Tessa Bouché (a képen nem ő, hanem Luigina Rocchi látható!) mindössze tizennégy éves volt a forgatás idején. Visszaemlékezései szerint csodálatos álom volt Pasolinivel dolgozni, aki figyelmes, segítőkész, türelmes és jó humorú ember volt. Az egész stáb tisztelte őt, és a hónapokig tartó munka családias hangulatban telt
Ninetto még Pasolini közvetítésével Rómában ismerte meg Jancsó Miklóst, aki 1981-ben meghívta A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon című filmjébe Filippo, a vándorkomédiás szerepére. A magyarországi forgatásra Davoli magával hozta a családját, és derűs természetének köszönhetően remekül kijött magyar kollégáival
A TILTOTT POSZTOK
Olaszországi romantika és angliai nudizmus: Szoba kilátással (18+)
Andy Vajda szerelmi élete az ötvenes években Magyarországon és Kanadában: Érett nők dicsérete (18+)
A „léha” Diane Keatont brutálisan meggyilkolták: Nappalok és éjszakák (18+)
Méz, pöttyös revolver, meztelen nők és egy halott gengszter: Dillinger halott (18+)
Kísértetjárás, szerelem és pénzhamisítás: Kísértet Lublón (18+)
Kamaszkor, szerelem, szexualitás – híres és hírhedt filmek tizenéves szereplőkkel (18+)
Forró szex az út menti bódéban Ornella Mutival: Olcsó regény (18+)
Görög tragédia a magyar pusztán, avagy meztelen nők, lovak, gyertyák, Jancsó: Szerelmem, Elektra (18+)
Belmondo és az „erkölcstelen” nőkre vadászó, üvegszemű kéjgyilkos: Félelem a város felett (18+)
Az ABBA és a pedofil riporter: ABBA – A film (18+)
KURIÓZUMOK
Egy szökött bűnöző, két meztelen fiatalember és topless csajok a finn tóvidéken: Ádám évakosztümben (18+)
Orosz kémek a francia felső vezetésben: Topáz (18+)
Pornósztár a fülöp-szigeteki zombik ellen: Zombi 4 (18+)
Idilli barátság, féktelen orgia, brutális erőszak: Árnyak Dubrovnik felett (18+)
Vidám, jóindulatú, baloldali – és egyáltalán nem szégyenlős: Szégyenlős Charlie (18+)
Rimbaud és Verlaine tabudöntögető szerelme: Egy évad a pokolban / Teljes napfogyatkozás (18+)
A BŰN TÖRTÉNETEI
A magányos merénylőktől a brutális sorozatgyilkosokig: Amerikai gyilkosságok (18+)
Kegyetlen gyilkosság a müncheni peep-show-ban: Jelenetek a bábuk életéből (18+)
Kéjgyilkosságok egy londoni bérházban: Rillington Place 10. (18+)
Három sorozatgyilkos ámokfutása a harmincas évek Franciaországában: Pokoli trió (18+)
Ki fojtotta meg az ellenszenves szép színésznőt a festői szépségű tengerparton?: Nyaraló gyilkosok (18+)
Charles Bronson, a magányos igazságosztó: Bosszúvágy (18+)
Charles Bronson a meztelen sorozatgyilkos nyomában: Éjféli leszámolás (18+)
Kalapács, olló, kés – az asszony- és gyerekgyilkos német rém: A düsseldorfi vámpír (18+)
Amikor elvágták Tordai Teri nyakát: Jó estét nyár, jó estét szerelem (18+)
