Apuleius • 7 nap
80 éves lett tinikorom egyik meghatározó rock ikonja, aki munkásságával rengeteget csiszolt zenei ízlésemen és testközelbe hozott jópár olyan költőt, írót, szerzőt, akikről addig alig vagy egyáltalán nem hallottam. (A ’80-as évek első feléről beszélek.) Az elmúlt és az elkövetkező pár hónapban saját családomban is volt / lesz néhány kerek, azaz nullára végződó születésnap, nekik és persze mindenki másnak ajánlom ezt a posztot, aki hasonló okok miatt ünnepel - és akik az Arénában is jelen voltak, azoknak meg pláne.
Hobóról már írtam párszor (ld. jobbra a címkefelhőt), ezért most nem fogom magam ismételni. Elég legyen annyi, hogy rajtam kívül több mint tízezer ember gondolta úgy, hogy egy ilyen egyszeri és megismételhetetlen rockünnepen ott a helye a Papp László Arénában. Teljes telt ház volt, ami nem meglepő, és ugyan olvastam-hallottam némileg fanyalgó kritikákat is a koncertről, egy dolog biztos: a közönség azért ment, hogy ünnepeljen és a 130 perces buli alatt egy percig sem gondolta, hogy nem érte meg ott lenni.
Az előzenekar, a Budapest Blues Band (akiknek ez volt debütáló fellépésük) este 7-kor kezdett és nyomott egy minden szempontból kifogástalan 40 perces showt. Az átszerelés végén a kivetítőn a Ki vagyok én? kísérőzenéje közben megnézhettük a decemberben bemutatásra kerülő Hobo portréfilm ajánlóját, ami nyilván kötelező darab lesz a rajongóknak.
8 óra után nem sokkal aztán Hobo bandájának tagjai nagy ováció közben elfoglalták helyüket a színpadon és még nagyobb ovációtól kísérve az ünnepelt is felhaladt a világot jelentő deszkákra, és a csapat elképesztő vehemenciával belecsapott a 45-ös bluesba. Négy hatalmas ledfal adott lenyűgöző vizuális élményt a rengeteg ismert és a néhány kevésbe ismert darabhoz. A nyitó számhoz természetesen szőnyegbombázás és háborús pusztítás képei tartoznak. Na és hogy milyen volt az este? Hát erről szól a poszt.
Jó estét kívánok!, köszönti az Arénát Hobo és mind a tízezren biztosak vagyunk benne, hogy jó is lesz. Megkérdezték tőlem, miben nem csalódtam az elmúlt 80 évben, hát a Rolling Stonesban, mondja Hobo és jön a Rolling Stones blues. Ami annak idején az első nagylemezen nem, csak kislemezen jelent meg 1980-ban. De mindegy is, mert HBB kalóz koncertfelvételekről a barátaimmal addigra már kívülről tudtuk a szövegét, különös tekintettel a csajokra vonatkozó részre:
Rég elmúltam húsz - ez a Rolling Stones blues
A lányon feszül a blúz - ez a Rolling Stones blues
Vigyázz, ha érte nyúlsz! - ez a Rolling Stones blues
Valami odahúz - ez a Rolling Stones blues
Következik az Oly sokáig voltunk lenn a hasonló című második LP-ről, ami amúgy a blogger legkedvencebb nagylemeze a HBB-től. A mai napig a fülemben cseng az egyik korabeli ifiparkos koncert, amin Hobo így konferálta fel ezt a számot: Mi már oly régóta vagyunk fent, hogy nem is tudjuk, milyen lent. (Zárójelbe: és nem beszélve az LP szellemes szövegű és különleges hangzású Mata Harijáról, amit a koncerteken egy, hogy úgy mondjam nem csúnya leányzó táncolt végig, természetesen a közönség, blogger included, hangos tetszésnyilvánításától kísérve.)
A következő dalt sokan ismerik, ezzel akartunk bejutni az egyik Táncdalfesztiválra, de nem sikerült, konferálja fel Hobo A hajtók dalát. Ezt a kereskedelmi rádiók orrba-szájba játsszák, úgyhogy bővebbet nem szükséges írnom róla.
Jön a József Attila ihlette Az ám, hazám, a jelenkori viszonyokban való tökéletes csalódás dala.
Az összes nagyfejű a nép nevében beszél,
Boldog a kétharmad, s az egyharmad se fél,
Na de hol vagyunk mi, na és hol vagyok én?
Az ám, hazám.
A következő dalt nem hiszem, hogy akármelyik rendszer akármelyik rádiója lejátszaná, konferálja fel Hobo a Késő van márt, amivel, ha lehet, még mélyebbre merülünk a jelen kilátástalanságába.
Késő van már, ne hívjuk az Istent,
Késő van már, mi basztunk el mindent.
Késő van már, nem látok kiutat.
Késő van már, a közöny nem öntudat.
De nem minden ilyen szomorú és kétségbeejtő, mert ha van valaki, aki teljesen betölti a szívünket, akkor abba tudunk kapaszkodni a zord időkben is. Jön ugyanis Hobo pályafutásának talán legmeghatóbb szerelmes dala, Az oroszlánszelidítő vallomása a balerinának. Nyílt titok, hogy ezt a dalt Földes saját, későn megtalált szerelmének és egyben második feleségének, Eigner Mártának írta, akivel azóta is együtt vannak. Aztán következik a rendszerváltás körüli idők eufóriájában készült dupla albumról (Tábortűz mellett) az Éjszakai Budapest blues, amiben minden benne van arról az átmeneti időszakról.
Döglött hely a nagy művészkávéház, / Egy éve még innen is kirúgtak,
A pincér BM-es, a mixer ÁVH-ás, / A vécésnéni vajon mit tudhat?
Hobo visszalép az időben még két évet és elnyomja a Másik Magyarország c. kor-, vagy inkább kórképet 1987-ből. Ami a Csavargók könyve c. albumon jelent meg, de a szövege miatt kis híja volt, hogy az egész LP-t betiltsa az akkori hatalom, amint azt tette a Kopaszkutya c. nagylemezük esetében.
Két öreg áll a fal előtt, / Szemükbe nevet egy plakát:
"Bízzunk a közös jövőben" / Az idő nem ismétli magát.
A fagyó-fogyó mosolyok / Tudom, nem nekem szólnak,
Új lapot ír a történelem, / Majd egyszer, sajnos nem holnap.
Ki állította meg az órát? / Nehéz idők jönnek,
Másik Magyarország, / Félek tőled.
A következő dalt egy nagy mester tiszteletének szenteltem, aki kiszabadította a rockzenét az addigi sablonjaiból és megpróbálta összekeverni a költészettel, de mielőtt ez sikerült volna, meghalt, konferálja fel Hobo a Blues Jim Morrisonnak c. opuszt. (Magánügy, de ide passzol: angol szakos gimisként és Doors rajongóként a ’80-as évek elején pár napra valahonnan a kezembe került kölcsönbe Morrison posthumus lemeze, az An American Prayer, benne a teljes album szövegének leírásával. Mivel fénymásolni akkoriban nem lehetett (pontosabban tilos volt), kézzel írva lemásoltam az egészet.) A ledfalak természetesen a halhatatlan zenész képeit mutatják végig.
Majd jön egy újabb kórkép, az Új Magyarország a Hé Magyar Joe c. 2019-es dupla lemezről. Ami szintén nem a felhőtlen örömök dala, már csak az ilyen részek miatt sem:
Gyalázzák egymást ismeretlenek / álnevek mögött sunyin lapulva
És a gyerekek mind Nyugatra mennek / és hízik a bunkó nomenklatúra
Mondják: szolgának lenni jobb, mint rabnak / és mint Petőfi kutyái, talpat nyalnak
Mindegy, hogy zsidó, cigány vagy magyar / Neki van igaza és ölni akar
Ilyen lenne a szabadság? / Így fogadott engem az új Magyarország.
Ám még mielőtt végleg eret vágnánk magunkon a sok szarság miatt, Hobo színpadra szólítja Madarász Gábor gitárost (Madi). Hat hetes magyar apa, aki hat hete nem alszik, de boldog, árul el róla némi kulisszatitkot Hobo. Vihog az Aréna és vastapssal köszönti a zenészt, bennem is felidéződnek a hasonló, pelenkázó és éjszakákat át nem alvó időszakok, és én is megtapsolom a sorstársat, naná. Akusztikus blokk következik, a megjelenés előtt álló Medvevára c. lemezről, ill. színházi előadásból. Madarász mellé becsatlakozik Nemes Zoltán billentyűs is tangóharmonikán, a trió három széken üldögélve előad pár részletet a lemezről: A tündérek tánca, Kupeckuplé, A részeges éjjeliőr, A vándor búcsúja a tündérektől. (Zárójelbe a három székről: a klasszikus ősrégi Hacsek és Sajó poén megvan? Hol voltak nyaralni? – Háromszéken. – Tényleg? – Igen, kitettünk a gangra három széket.)
Madarász nem vonul le a színpadról, hanem a buli végéig ott marad és harmadik gitárosként pönget végig. Visszamegyünk a költő ifjúkorába, amikor, állítása szerint a korai sikerektől megszédülve dögös és macsó krapeknak gondolta magát. A dögös és macsó így 80 évesen is stimmel, nyugtatnám meg a kishitű ünnepeltet, de dicséretemet elnyomja a Gazember sodró lendülete. Gitár-, herfli- és zongoraszólókkal fűszerezve, oh yeah. Milyen volt?, kérdezi a végén Hobo, mire az Aréna egy emberként hörög a gyönyörtől.
Kicsit lírázunk megint, jön a Pécsi lány, az egyik beteljesületlen szerelem (a sok közül) dala. Na de hát mégiscsak szülinapi bulin vagyunk, nem szerelmi kesergőn, úgyhogy mi más következhetne, mint a Torta. Amit Hobo elmondása szerint azért tiltottak be anno (és vele az egész második HBB lemezt, a Kopaszkutyát), mert Földes megtudta, hogy a Jancsó Miklós - Hernádi Gyula páros Aczél György kultúrpápa elvtárs születésnapjára egy tortát küldött, és Hobo ezt dalba foglalta. De mivel ma már nincs cenzúra (oké, van, csak másféle) így ez a pörgős és duplafenekes szövegű alapvetés teljes hangerővel zúghat az Arénában, a felkonfban megidézve Kiss Manyi művésznő emlékezetes dalát, a Jaj, de jó a habos sütemény… kezdetűt.
A szövegbe persze sikerült aktuálpolitikát is becsempészni, az eredeti sor Legyenek ám rajta kis csokikatonák most így hangzott: Legyenek ám rajta kis ukrán katonák. Közben ismét szuper szólók szólnak szívderítő szenvedéllyel, hogy egy kicsit adjunk az alliterációnak is. A ledfalon illusztrációként egy bakelit lemez forog, a címkéjén "cenzúrázva / запрещено" felirattal.
Majd jön A vadászok kivonulása 1990-ből, ami annak örömére született, hogy az utolsó szovjet katona abban az évben hagyta el hazánkat. A felkonfban Hobo megerősíti, hogy a szöveg sajnos ma is érvényes, és ez nem nagy öröm. A dalhoz annak idején egy egészen szuper klipet forgatott a HBB, amit sikerült videokazettára felvennem és számtalanszor végignéztem. Akkor még senki sem sejtette (blogger included), hogy a rendszerváltás egyik élharcosának számító fidesz bő harminc évvel később a szovjet katonák visszatérésének elősegítését tekinti majd egyik fő céljának. Hazaárulás kimaxolva.
Sosem várt vendégek éltek itt a házban,
Nem hívtuk, de jöttek a vértől lucskos sárban,
Uraink szolgák voltak, egynek sem volt szava
Sohasem kérdezték: Mikor mentek végre haza?
Ne aludj el még! - Az árnyék visszatérhet.
Ne aludj el még! - A gyerekek félnek.
Ne aludj el még! - Kialhat a láng.
Ne aludj el még! - Vigyázz ránk!
Hátborzongatóan aktuális, erről kár lenne vitát nyitni.
A témához kapcsolódva jön a Nem lehet két hazád, ami igazi dilemma a menni vagy nem menni témában. Ezt hallgatva mindig elfacsarodik a szívem, mert tizenpár évvel ezelőtt még én is azt fontolgattam, hogy jobb lenne külföldön, de akkor a gyerekeink még kicsik voltak, mostanra meg már túl vagyok az ideális emigrációs koron, de az utódaimnak talán több szerencséjük lesz Nyugaton…
A rock and roll viszont köztudottan örök és elpusztíthatatlan, ennek illusztrálására Hobo és bandája lezúzza nekünk a Rohadt rock and rollt, ahogy azt kell. Ami teljesen nyilvánvalóan Hobo legfőbb ars poeticája is.
Szerettem nagyon és szenvedtem érte, / Vertek miatta, de nekem megérte.
Azt hittem sokáig, csak az enyém, / Eladott engem, most eladom én
A zene szült engem, s a nemzedékem, / A zene az utolsó menedékem,
Tudom, hogy egyszer a zene öl meg, / Zenével adjanak vissza a földnek.
Kiss és Madarász felváltva szólóznak, szupermenő.
Mit hagyok rád?, ez a vadiúj szám zárja a hivatalos részt, a kérdésre amúgy roppant egyszerű a válasz: rengeteg jó élményt és ismeretet. A záró szakasz meg arra utal, hogy a legfelső szintről vezérelt uszítás helyett csak a nemzeti egység (soha nem hittem volna, hogy ezt saját blogomban valaha is leírom) az egyetlen járható út. A koncerten állítólag a miniszterelnök is ott volt, de biztos vagyok benne, hogy ezt egyáltalán nem vette magára.
Még van otthonom, családom, barátom,
Bár az én hazám nem az én országom,
Tudom, hogy vesztek, de nem fogom feladni,
Próbáljunk meg együtt valahogy megmaradni!
A zenészek: Kiss Zoltán gitár, Bűdi Szilárd gitár, szájharmonika, Nemes Zoltán billentyűsök, György Attila basszusgitár, Gál István dob és a vendég Madarász Gábor Hobóval együtt meghajolva köszönik meg a sok tapsot és hujjogást, persze azért ráadás is lesz, ne aggódjunk.
Aminek első száma Az utcazenész c. színházi előadásból ismert Amíg élek, játszom. Negyven zenészkollégát hívtam meg az előadásra, közülük egy jött el, három kimentette magát, a többiek nem is reagáltak, ad némi szomorú háttérinfót Hobo. És maga a szerzemény is szomorkás összefoglalása egy kivételes pályafutásnak, nyilván sok igazság van benne, de hogy a ma esti közönség soha nem baszta át Hobót, az a dal végi hangos ünneplésből biztosra vehető.
Voltam híres, voltam nagy sztár,
Elhittem, hogy zseni vagyok,
De mára nem maradt semmi más,
Csak a múltam, meg a dalok.
De inkább koncentráljunk a nagy sikerekre és a pörgésre, gondolhatta a szerző a setlist összeállításánál. Hobo fényt kér a nézőtérre és bevallja, hogy negyven évvel ezelőtt volt egy mondása (a Kopaszkutya c. filmben), hogy neki a Johnny B. Goode még nyolcvan évesen is a Johnny B. Goode lesz. Most mi a lófaszt csináljak?, teszi fel a költői kérdést a költő, amire a válasz csakis az örökzöld Chuck Berry rockandroll lehet.
Hobo lemegy a színpadról és a zenésztársak hosszú jammelésbe kezdenek, aminek végén az est fénypontja és ünnepeltje erős reflektorfénytől kísérve feltűnik a küzdőtér közönsége között kószálva (alliteráció, valaki?) és így énekli el A hetediket. Majd felhalad a színpadra és az este abszolút fénypontjaként elnyomja a Közép-európai hobo blues II-t. Pontosabban nem is ő, hanem az a tizenvalahányezer ember, aki ma összegyűlt erre az igazi rockünnepre.
És ezzel sajnos vége a majd’ két és fél órás bulinak, hajlongás és levonulás, de a vastaps hatására Hobo még egyszer visszatér és feltesz magára egy piros bohócorrot. Kissé színpadias gesztussal féltérdre ereszkedik, így köszöni meg az ünneplést. Ami hülyeség, mert mi tartozunk neki köszönettel azért, amit negyvenakárhány éve csinál és képvisel.
