Logo Pic
stolzingimalter 2024. november 18.

Happy few

matthew_polenzani.jpg

Nem ez volt a legszívszorítóbb közönségélményem, hanem amikor a kilencvenes évek elején Barbara Hendricks énekelt az Erkel Színházban. Nagyszabású tévés produkció volt, Prágában énekelt Dvořákot, Pesten Lisztet, valahol még valamit, azt már elfelejtettem, de szép gondolat. Sajnos a közönséget elfelejtették értesíteni erről, így a nézőtér első két sorát sem sikerült megtölteni. Láttam a koncertről készült felvételt, nagyon bűvészkedtek, hogy ne kelljen az óriási, üres nézőteret látni.

Ehhez képest Matthew Polenzani dalestjén legalább a földszinten voltak. Szerencsére az előadók nem nagyon izgatták magukat, oldottan kezdtek, a kísérő, Julius Drake beszélt arról, hogy mit fognak játszani, és hogy ne tapsoljunk, csak a blokkok között, akkor viszont nagyon. Igyekeztünk, mert volt miért.

Schubert az első blokk, nagyon visszafogottan, inkább a hangot ízlelgeti az ember, mint az előadót vagy az előadást, szól is, nem is csúnya, fönt egy kicsit torkossá válik, élesebb is, de biztos. Aztán Gerald Finzire megnyílik a világ. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akinek újak Finzi dalai, de szépek, szomorúak, angolok, csupa finomság és mélabú, vágy az elveszett paradicsom után. Polenzani pedig vagy tudja, hogy ezért az előadónak harcolni illik, a közönség gyanakszik, ha nem ismer valakit, vagy csak az anyanyelvű szövegnél intenzívebb az előadói kedve, mindenesetre nagyon énekel, nagyon szaval, nagyon ott van.

Szünet.

A második részre sejteni véli az ember, hogy mi lesz, ugyanígy visszafogott Schumann, és nagyon megtolt Charles Ives, de mégsem így alakul. Már Schumann is nagyon meg van tolva, mintha túlságosan is, ennyit nem bírnak el a dalok, vagy elbírnak, de nem kívánnak. Aztán az Ives-művek tényleg olyanok, mint a Finzi-dalok, legalábbis előadói szempontból, az ember azt érzi, hogy ezt sokkal jobban nem lehet, de nem is kell.

A ráadás a Marechiare, egy Liszt-dal, a Ha király volnék, sajnos nem magyarul, mondja mosolyogva Polenzani, bár elég nehéz dolga lett volna, ha magyar szövegű Liszt-dalt keresett volna, a végén meg a Danny Boy, varázslatos, hosszan tartott pianóval a végén. Hú, de nagyon szép volt.

Szorongok, hogy ennyire nincs ezekre a dalestekre, vagy sztárestekre közönség, abba fogják hagyni. Jaj, ne tegyék, ne tegyék, még legalább egy évad próbaidőt, hátha megjönnek rá az emberek.

Vissza a címlapra
fáymiklós
Legjobban pörgő posztok
Nagy babapiskóta teszt
Linda Morvai • 21 nap
Nagy fagyasztott mexikói zöldségkeverék teszt
Linda Morvai • 21 nap
Nagy fagyasztott töltött húsgolyó teszt
Linda Morvai • 14 nap
Januári erősítésként felmerült Ramos és Zirkzee neve
venember83 • 6 nap
Nagy hagymás-tejfölös chips teszt
Linda Morvai • 20 nap
Cikkek a címlapról
Így élt egy magyar sztárorvos az 1700-as években
Tehetséges és szorgalmas volt, s szülei és más mentorai lehetővé tette, hogy hetedhét határon túl tanulja ki az orvoslást − tudását pedig hazája népének szentelte. Ez Cseh-Szombati József emlékezete. A kutatott mai magyar család ősapjának, nemes Pázmándy Gergelynek (1626-1691), sok gyermeke volt,…
VILLANYBOGÁR
Biztosan ismered te is. Vagy legalábbis hallottál róla. Ez szinte természetes. Az utóbbi években került igazán előtérbe, bár a fősodratú média még nem írt róla. De nem a szentjánosbogárra gondolok, nem ám! Hanem a villanybogárra. Igen, így egybeírva: villanybogár.     De akkor mi is az a…
>