venember83 • 7 nap
2014. április 17-én, ezen a napon, 87 éves korában hunyt el a Nobel-díjas kolumbiai író, Gabriel García Márquez. Valamiféle megmagyarázhatatlan gyász sötét fénye lengi be a legnagyszerűbb dél-amerikai írók világát, hiszen pár napja (április 13-án) vettünk örökre búcsút a szintén Nobel-díjas perui írótól, Mario Vargas Llosától.
A teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquez 1927. március 6-án született
a kolumbiai Aravataca városában. Gyakran a mágikus realizmus leghíresebb írójának nevezik, és
írásainak nagy része erősen kötődik is ehhez a stílushoz, de túl változatosak ahhoz, hogy művei
összességükben könnyen beskatulyázhatóak legyenek. A nevére 3064 találat van az Arcanum Újságokban.
Szüleit alig ismerte, nagyszülei nevelték. Nagyapja részt vett a kolumbiai polgárháborúkban, elbeszélései nagy hatással voltak García Márquez lelki fejlődésére és írói élményanyagának kialakulására. 1940-től Bogotában tanult a jezsuitáknál. 1945-ben Barranquillában kezdte meg újságírói működését az El Heraldoc. lapnál. Később a bogotai El Espectadorc. lapnál dolgozott, itt jelentek meg első elbeszélései. 1954-ben kiküldött munkatársként Rómába került, ahol kilenc hónapon át tanulmányozta az olasz filmművészetet.
1955-ben Párizsba költözött, elvesztette állását, mivel Rojas Pinilla diktatúrája beszüntette az El Espectadort. Az ekkor átélt nehézségek hatása alatt írta az El coronel no tiene quien le escriba (1961, Hargitai Gy., Az ezredes úrnak nincs, aki írjon, 1972, Az üldöző, Latin-amerikai kisregények) c. kisregényét. 1956-ban visszatért Kolumbiába, megnősült, majd még ez évben Caracasba utazott, és ott folytatta az újságíróskodást. 1959-ben a kubai forradalom győzelme után a Prensa Latinamunkatársa lett. 1960-ban az ENSZ közgyűlésén ő képviselte a kubai hírügynökséget.
1961-ben Mexikóba költözött, újságoknál és a filmnél dolgozott. 1962-ben a La mala hóra ('A balszerencsés óra) c. művével elnyerte hazájában a regény nemzeti díját. En este pueblo no hay ladrones (Ebben a faluban nincsenek tolvajok) c. novelláját 1965-ben megfilmesítették, és bemutatták a locarnói fesztiválon. 1967- ben Barcelonába költözött, megjelent Gienanos de soledad (Székács V., Száz év magány, 1971) c. regénye, melyet számos nyelvre lefordítottak, és 1969-ben Párizsban a legjobb külföldi mű díját nyerte el.” --írta róla az 1975-ben megjelent Világirodalmi Lexikon, amely még számos passzust elevenít fel munkásságából.
Az Arcanumban nem csak életéről, de munkásságáról is sokat olvashatunk, számos művét idézik, így például a Nagyvilág című folyóirat a María Dos Prazeres” novelláját is, de lehetne még sorolni (Rémtörténet, Meséljünk még, Utazás Kelet-Európában) a műveket, amelyeket Magyarországon számos folyóirat publikált.
1957 novemberében Magyarországon jártam című írásából közölt részleteket a Nagyvilág: „Budapest tíz hónapon át tiltott város volt. Repülőteréről 1956. november 6- án szállt fel az utolsó nyugati repülő, egy kétmotoros osztrák gép, melyet a Match bérelt, hogy azzal menekítse ki Jean-Pierre Pedrazzinit, a lap kiküldött tudósítóját, aki halálos sebet kapott a budapesti ostrom alatt.
Akkor bezárult Magyarország, és tíz hónap múltán nekünk is csak azért nyitotta meg a kapuit, mert a moszkvai VIT-fesztivál előkészítő bizottsága elérte a magyar kormánynál, hogy meghívjon egy tizennyolc megfigyelőből álló küldöttséget. Két építész volt közöttünk, egy német ügyvéd, egy norvég sakkozó és rajtam kívül csupán egy újságíró, Maurice Mayer, egy vörös bajszú, roppant szimpatikus belga, aki szeretett sörözni és favicceket mesélni, és aki még a spanyol polgárháborúban kezdte a pályafutását, aztán a német megszállás alatt megsebesült Liége-nél. Nem ismertem egyiküket sem.
Miután a határon a magyar vámosok három órán át vizsgálgatták a papírjainkat, egy tolmács összehívott bennünket az étkezőkocsiba, mindenki bemutatkozott, ő meg rövid üdvözlőbeszédet tartott. Azután felolvasta az elkövetkező tizenöt nap programját: szerepelt benne több múzeumlátogatás, ebéd ifjúsági szervezeteknél, sportrendezvény és egy hét pihenés a Balatonnál.”
Gabriel García Márquez 2014. április 14-én, 87 éves korában hunyt el. A Népszabadság hasábjain Vámos Miklós így emlékezett rá: „Londonban ért a hír. Lányom lakásán, ahová a fiaimmal jöttünk látogatóba. Odahaza a konyha bal oldala a családi fal, teli fotókkal. Holt és élő családtagok, a múlt önbizalom-növelő pillanatfelvételei. Az egyetlen kakukktojás egy vonzó, harmincas éveinek vége felé járó férfi, porcelán díszítésű lépcsőn ül, félcsizmában, puha bőrzakóban. Ha kérdezik vendégeim, hogy ő kicsoda, mellébeszélek.
Vagy azt mondom, sután, szellemi rokon. Gabriel García Márquez lógott, közvetlenül néhai édesapám érettségi tablója alatt. A fotó az őmiatta legendásan híressé vált Róma Kávéház bejáratánál készült, e vendéglátó ipari helyiségnek nincs teteje – arrafelé ritkán esik. Mindennapos kuncsaft volt, barátai (kollégái, vetélytársai) társaságában.
Elolvasták egymás műveit, kritizáltak, jó tanácsokat adtak-kaptak. Ezen a helyen mondták neki azt is, hogy: „mester, a valóság is tévedhet, ha nincs elég jól megírva”. Ő ugyanis azzal mentegette valamelyik regényjelenetét, hogy pontosan úgy történt, ahogyan papírra vetette. Bizony, írók és olvasók tudják, a valóság is tévedhet.
Függetlenül attól, hogy milyen a megfogalmazása. GGM, akit a barátai Gabónak hívtak, hírügynökségi jelentések szerint, fizikai értelemben befejezte mostani létezését a Naprendszer Föld nevű bolygóján. Ne sirassuk. Csodás élete volt. Elért mindent, amit akart és lehetett. Amennyire megítélhető, látta a boldogságot ő, kezet is szoríthatott vele. Nem teszek úgy, mintha nem írtam volna kisregényt, Márkez meg én címmel.
Azokat a külföldi írókat szólítjuk magyarosan, akiket az egész ország lelki rokonná fogadott (vö.: Sekszpír Vilmos, Gőte János Farkas, Tolsztoj Leó). GGM nálunk olyan népszerű a Száz év magány itthoni megjelenése óta, hogy néha még az ékezeteket sem felejtik le a nevéről. Amikor az IBS (színház) vezetője voltam, majdnem sikerült Budapestre csábítanunk. Helyette Mario Vargas Llosa fogadta el a meghívást.
Tőle már akkor sem volt szabad GGM-ről kérdezni, a legjobb barátok halálosan összevesztek. (Nőügy?) Klisémondat, hogy Márquez többé nem hívható Magyarországra. De én szívesebben írom ezt: GGM itt (is) van, amíg olvassuk. Én a Szerelem a kolera idején-t fogom most újra, félhangosan. Talán hallja. Érdekesnek találhatja a saját costanero spanyol mondatait a mi nyelvünkön, melyben túl sok az e. GGM, majd azért még... tudod. Somewhere, over the rainbow.”
Cs. Z
